Tűnődés az otthonról. Alcím: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."

Kis szünet után folytatom a "Tűnődés" sorozatomat,- tűnődtem a zenéről és a könyvekről, - s most az életünk legbelsőbb, nélkülözhetetlen teréről kell írnom. Mindjárt az elején utalok az alcímben idézett, Tamási Árontól származó mondatra; bár teljesen egyetértek vele, de látásom szerint azért ennél végtelenül magasabbrendű oka is van az ittlétünknek... Mit is takar az "otthon" szavunk? Azt gondolom, tán a fészek szó a leghitelesebb szinonímája. Nem 4 fal és mennyezet által körbehatárolt szállás,ahová behúzódhatunk a hideg, az eső, és a forróság elől... Nem. Olyan territórium, ahol az ENYÉMBEN lehetek, olyan, amelynek minden egyes bútora, szőnyegei, tárgyai személyes kapcsolatban vannak velem, az én legbelsőbb világomnak lelkületemnek külső kisugárzásai. Indivíduum vagyok, tehát az én mikró-világom is egyedi, nem tucat, nem giccs. Olyan csodálatos világ, ahol az én csöndem van, s csak azok a személyek, jelek, hangok, hírek jöhetnek be, akiknek/amelyeknek én ajtót nyitok. Az a néhány szoba az én spirituális kiterjeszkedésem színtere. Csak ebben a miliőben lehet szabadnak, szárnyalónak lenni, elmerülni a transcendentálékban, a zenehallgatásban, az olvasás, tanulás szabaddá tevő, holisztikus látásra segítő élményében. Nem az utcán, nem az éttermekben, (az Amerikából ide zúdított un.gyors büfékről, falatozókról ne is szóljak!) és mégcsak nem is sokszereplős összejövetelek keretében, hanem egy csendes, meleg otthon/fészekben tudok megnyílni a hozzám közelállók felé, befogadni mélyen az örömeiket, szenvedéseiket, gondolataikat, s fordítva; magam is csak egy ilyen légkörben tudom megosztani önmagamat. A nagy dolgok csendben születnek... Az ember behatárolt lény, s vallom; egy bizonyos négyzetméter mennyiségen túli területen nem lehet fészek-élménye! Gyönyörűek a hegyek, a tengerek -jártam sokat ezeken a csodás helyeken,- ámulatba ejt az absolút szépségük, fenségességük, de ezek nem az otthon színterei, mintahogy egy hatalamas kastély 60-90 szobás birodalmában sem tudnék igazi, meghitt életet élni. Valahol hallottam egy roppant szellemes, a szöget fejéntaláló mondást: "Akkor van otthon az ember egy lakásban, ha a villanykapcsolót sötétben is azonnal megtalálja." Igen. S akkor, ha egy adott tárgykörhöz tartozó könyvemet melyik könyvszekrényem melyik polcáról emelhetem le egy pillanat alatt, akkor, ha rápillantva a hifi tornyom erősítőjére, egy pillanat alatt észreveszem, hogy az a pici lied fény nem a "via tone" állásban világít. Akkor, ha bizonyos alig hallható hangokból észlelem a belső szobában is, hogy a pressó gépemből az utolsó eresztés csöpög a kávéból... Ott-hon, ott-hon. Sétálok benne, s hallom Édesapámat, amikor rátekintek az ő diófa, 200 éves ruhás szekrényére, amelyet ő is a szüleitől örökölt. Leűlök a "REX" fotelem körülölelő kényelmébe olvasni, de előbb végigsímogatja a szemem az u.csak a nagyszüleim-szüleimtől rámhagyott antik barokk asztalra, amelynek 4 lábazatát mestermű faragású, szinte muzsikáló elemek kötik össze. Az íróasztalomon még ma is az a Kienzle óra ketyeg -percnyi pontossággal!- amely édesanyám ágya mellett szolgált. Mindezeket alig lehet szavakkal leírni, érzékeltetni. Az otthonhoz kell egy-egy függöny, festmények, külföldről hazahozott emlékek, egyszóval olyasmik, amelyek SZEMÉLYES kötődést sugároznak. Jó dolog messzire utazni, élményekkel, tapasztalatokkal, szépséggel gazdagodni, megismerni más kultúrákat, szokásokat, meglátni azokat a helyszíneket, amelyekről a történelemből és a művészettörténetből tanultunk, de; ott mi idegenek, külső szemlélők vagyunk, s nekünk kell/illik alkalmazkodnunk a vendéglátókhoz, s az ottani környezethez. Kimondhatatlan öröm, ha hazaérkezve, lenyomhatjuk előszobánk ajtajának kilincsét, s belépve, beszippantjuk az "otthon illatát." Nagyon sajnálom a súlyosan beteg embert, a különféle nehéz kereszteket hordozókat, de a legjobban azokat,akiknek nincs otthonuk!!! A hajléktalanokat... Amikor látom őket az aluljárókban, a belvárosi járdákon fekve, terek padjain aludva, akkor...akkor valami folytogat belül. Milyen világban élünk itt, és a hatalmas, gazdag országok városaiban? Kimondhatatlan tragédiák állnak minden egyes ilyen emberi élet mögött. Ide juttatta ezt a társadalmat a XX.század két pusztító, lealjasító ideológiája. Oda, hogy tömegek, tízezrek mennek el naponta ezek mellett a végtelenül szerencsétlen páriák mellett úgy, mintha egy kerti szék lenne oda kirakva... Ezt én soha nem tudom megszokni! NINCS OTT-HO-NUK!!!!!!!!! Az otthon, a fészekmeleg tölt fel a maga csendjével, a világ felszínes ricsajától való menedék nyújtásával olyan energiákkal, amelyekkel ki-ki a maga életállapotának megfelelően, teljes értékű emberként tud adni másoknak értékeket, tud szolgálni másokért. Az otthon= szent akkumulátor. Ne virradjon ránk olyan reggel, amikor ágyunkból felkelve, lábunkat a papucsba bújtatva, ne adjunk hálát ezért a fészekért; az OTTHONUNKÉRT! Tudjuk, mik vagyunk valójában; "homo viator" vándor, úton lévő emberek vagyunk. Nincs itt maradandó városunk. Olyan az emberi élet, mint a mező virága: reggel kivirul, - estére elszárad. Valahogy úgy kéne élnünk, s olyan igazi értékekkel feltöltekeznünk, hogy a kanyarban ránk várakozó Atya behívhasson a minden elképzelésünket felülmúló, VÉGLEGES OTTHONBA.